A nyár első fele hihetetlen unalmas volt. Csak megszokott kis közeg,
a megszokott lányok és haverok. Néha eljártunk iszogatni, kavartam pár csinos
osztálytárs- vagy évfolyamtársnőmmel, de semmi komolyabb nem történt. Nem
voltam szerelmes. Aztán elutaztunk Franciaországba. Hihetetlen gyönyörű volt,
az olasz étele, és épületek lenyűgözőek voltak! Hiába tanulom már kilencedik
éve, így sem ért túl sokat a tudományom. Különlegesnek éreztem ezt a kis időt
anyuékkal, hisz nem jut egymásra túl sok időnk. Apuval a válást intézik, és rám
alig marad valami. Szeretem őket, és sokszor hittem, hogy ezek a közös
nyaralások majd begyógyítják a családban okozott, mély, és fertőző sebeket.
Tévedtem. Anya és apa továbbra is megmakacsolta magát, és az érzéseit. Persze
én, mint ’ egy szem fiuk ’ nem tehettem sokat ellene. Már csak a szerencsében
bízom, hogy még lesz egy olyan utolsó nyár, amit hármasban töltünk. Hiába ez a
fene nagy vagyon, ha az egész érvényét veszti. Hiába minden ragyogás, ha a
szívünkben csak gyűlölet lakozik. Emlékszem, tízéves lehettem, amikor anyut
kérdezgettem: ’apu miért nem alszik itthon?’ Anya erre csak annyit mondott
mindig, hogy időre van szükségük. Csak azt nem tudtam miért. De most már tudom.
És én küzdeni akarok ellene! Hazudnak maguknak. Nem akarják látni azt, amin
keresztül mentek, csak azt látják, hogy már vége. Szeretnék hinni az egészben,
hogy akarják egymást, hogy számítanak, hogy nem csak a büszkeségük számít. De
minél jobban tartanám, annál jobban veszítem el ezt az egész dolgot. Végre a
napos oldalra akarom hozni őket és magunkat. Amíg nem késő, amíg van tűz a
szívükben. És nem csak rám van szükség ehhez, hanem saját magukra is.
Gyűlölöm a szerelmet. Sose tapasztaltam, de nem is akarom, ha ilyen
árat kell érte fizetnem. Hát nem fogom megfizetni. Ez így van rendjén, én nem
lehetek szerelmes. Mert akkor csak magamat csapom be és a körülöttem lévőket.
Nem fogok hazudni. Nem leszek megalkuvó. Nem ragaszkodtam senkihez. Voltak barátnőim,
de nem igazán fogtak meg és én nem akartam csalódást okozni nekik. Nem láttam
értelmét. Persze azt is meg kellett értenem, hogy nem én vagyok a világ közepe,
ha én elmegyek, utánam ugyanúgy jön valaki. Mindenki pótolható. De én mégis
örök nyomot akartam égetni másokba. Egy fajta billogot égetni a testükbe, ami
megmarad, amíg élnek és léteznek. Tudtam lehetetlen, de a remény megmaradt, és
ahogy a mondás tartja: Amíg van remény, addig a lehetetlen megszűnik. És talán
túl naiv vagyok, hiszékeny, de nem tágítok. Még, ha ehhez fel kell adnom az
elveimet, akkor sem. Csak magamra kell figyelnem, hogy ne szeressek, és ne
engedjek közel senkit magamhoz. Mert akkor biztos a vesztem, és a szégyen
keserű ízét már nem tudnám elviselni. Határozottnak kell lennem. Meg kell
gondolnom minden apró lépésem, mert ez az egy, ami biztos, ami én vagyok, és
amit én tudok magamról. „Csak hinni, hinni és hinni kell.” – mondogatta mindig
édesanyám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése